A készülő szürkületben a legszebb havas puszta. Mikor a nap a millió hektárnyi vidék mögé akar vetődni, s hihető, hogyha odarohanna az ember, tetten érné a világvégét, alatta pedig ezt a bújócskázó kedvű örök csillagot.

A készülő szürkületben egy tengerimalac kémlelődik, egy hógöröngy mögül nézi az óriás étlapot, türelmetlenül próbálja összeállítani róla a mai vacsorát.

A készülő szürkületben egy vörös csillag óriási dörrenéssel szakította be az ajtót.

A hangra egy fej bukkant fel a konyhaablakban és láthatta, hogy még két csillag szállt be az udvarra és megálltak egymás mögött.

-Lebegő pokolmocskai!- dörmögte Gyula bácsi, a porta és az összetört ajtó tulajdonosa.

A kíváncsiság rávette, hogy közelebbről is tisztázza a látottakat. Kést tett az övébe és kitotyogott, hogy fogadja a különös vendégeket. Ekkor látta, hogy három teherautó – orrukon a bolsevik jelvénnyel – vert tanyát nála.

Mire felmérte volna a veszedelem nagyságát, hat ember perdült elő belőlük és felé tartottak. Hat rongyos, kucsmás orosz közeledett és már messziről, egymást túlharsogva kiabáltak:

-Oil, oil!

És mintha csak a boltban volnának, elkezdték a házi holmikat gusztálni, válogatni az udvari ingyen-bolhapiacról.

A meglepett ember haragosra váltott a követelőzéstől és kezével mutatta, hogy itt ugyan semmi sincs számukra.

- Menjenek el! – ujjával a kijárat felé mutatott, ami most az udvariatlan bejövetel után tárt torokként meredt a téli messzeségbe.

A jövevények elkomorodtak, egyik-másik a pisztolytáskája körül motoszkált, de kivált közülük egy tagbaszakadt keleti és magyarul szólalt meg:

-Papa, mutassa meg, merre találunk benzint és szerszámokat. Fémre is szükségünk van, vascsőre, lemezekre. Megjavítjuk az autókat és megyünk.

Egyik meglepetés éri a másikat. Ez a mostani história a szomszéddal, most meg a repülő csillagon érkező, civilizált bolseviki.

Az látta az értetlenséget:

-Permből jöttem, de anyám magyar, ott ápolónő. Háborús sérülteket gondoz.

-Á, magyar…ápolónő.

Gyula semmi köteléket nem tudott érezni a távoli magyar asszony ideszakadt bandita-ivadékával, de tudta, itt nem kerekedhet felül.

-A pajtában találtok ezt-azt. - belenyugodott az elkerülhetetlenbe és visszabotorkált a lakásba. Még felkapcsolta nekik a kinti villanyt, mielőtt fel találnák gyújtani a házat egy kis fényért.

A fotelbe huppant, ami néhány napja már nem a megszokott helyén állt, hanem áthúzta az ablak mellé. Onnan jól lehet látni a Tordasiék házát.

Ez a két hosszan elnyúlt tanya van itt, szinte összenőve, mint két szemöldök egy gigantikus homlokon: az alföldi pusztában.

Ő maga egyedül él már harminchárom óta, amazok meg ketten, apja meg fia. Rendes gazda-kapcsolat volt közöttük mindig, az egyik a lyukas traktorgumival rohant a másikhoz, az meg permetszerért jelentkezett, ha kifogyott belőle. A fizetség mindenkor a viszont-segítség ígérete volt.

Sőt! - most jut eszébe, hiszen ő a gyereknek, a Tordasi Balázsnak keresztapja.

Milyen messze kerültek ettől a jó viszonytól az elmúlt hónapban. Rémülten kapta elő zsebóráját, a mutatók kilenc órát jeleztek. Még van idő. Megnyomkodta csúzos tagjait és gondolattalanul dőlt hátra a fotelben. Egészen megfeledkezett az udvarából műhelyt berendező katonákról.

Most egy hirtelen támadt veszekedés emlékeztette rá. Hárman vontak kérdőre egyet, az meg a francia-kulccsal (az innen elbitorolt francia-kulccsal) hadonászott feléjük. A magyar beszédű gorombította nyugalomra őket, lapát-tenyerét emelte fel, arra az esetre, ha nem nyughatnak. Vállap vagy egyéb titulus egyikükön sincsen, úgy látszik a termet apropóján lett belőle igazságtevő. Tekintélyes bíró volt, mert mindegyik visszament kalapálni meg csavarozni.

Aztán elszunyókált.

Kellemetlen álmok zavarták.

Mint egy mezőgazdasági lap szakértője egyszer Grúziában járt. Ott bemutattak neki egy kolhozt, aminek eredményeiről az újság számára riportban kellett beszámolnia. Óriási önellátó gazdasági egység volt, szovjet a szovjetben. Saját traktorgyár, hozzá karbantartó részleg, a levágott jószágokat a maguk húsüzemében dolgozták fel, a tejből helyben készült a sajt. Deresedő halántékkal is fiatalos volt, s egy Grúz parasztleány igen megtetszett neki. Az istállóban dolgozott, s Gyulát megfogta, ahogy dereka egy szentpétervári balerina módjára hajlik, arca örömtől piros, amint vizet ad a marháknak, és szemet szór a baromfik elé. Jegyzetblokkjával a kezében odament hozzá, s valami esetlenül vegyes nyelven megszólította. Annak arcra földerült, szívesen nyilatkozott volna munkájáról, de a kísérők komorak lettek s Gyula hóna alá nyúlva, időhiányra hivatkozva a gyapjúüzem felé cipelték. Még bocsánatkérően visszanézett a marciális vállak fölött, de az csak nevetve legyintett.

Álmában is el akarta kapni még egy pillantását, de tekintete két üresen tátongó szemgödörrel találkozott. A kiálló bordájú, félholt marhák elé bűzös vizeletet öntött, s az ott sereglő tyúkok vad harcban csipegették egymás elől az összezsugorodott emberi füleket.

Aztán magát látta egy inkvizíciós pincében. Lába szorítófák között. Csuhások járják körül kántálva, vizet fröcskölve testére. Aztán utat nyitottak egy három méter magas, katonazubbonyba bújt alaknak. Ez éneklő hangon magyarázva leszedte a tehetetlen ember kabátjáról a katonai rangjelzéseket, (ő maga sosem volt tiszt) majd egy végső celebráció főmutatványaként, a többi inkvizítor egyre hangosabb rivalgása közben, az eleven sötétséget hívva segítségül, megfosztotta emberi minőségétől. Ez a legfurcsább érzés álmában is letaglózta. Amit eddig önmagaként kezelt, irányíthatatlanul válik egy tudat nélküli rongydarabbá. Emlékei, jelleme, vágyai nagy fájdalomban törnek utat a száraz bőrén át, kiszakadnak, kiszivárognak és a kamra tetején lerakódott koromhoz telepednek. Ezzel a fájdalom szublimált, lába összezúzását a spanyolcsizmában még tudomásul vette, de aztán cicomátlan kocsiján megérkezett érte a semmi.

Ajtónyitásra riadt fel, még verejtékes homlokát törölgette, amikor a hat bakancsos azonmód, olajosan, sárosan megszállta a konyháját is. Nem tudta mennyit szunyókált, ijedtében az órájára nézett. Csak egy fél órát.

A szép fémtárgy láttára sárga fény gyúlt az egyik, a franciakulcsos szemében. Félig sem csúsztatta vissza a mellényébe, az már kinyújtott tenyérrel állt előtte.

-Csak megnézi!- így az óriás, akinek, úgy látszik, semmi nem kerüli el a figyelmét.

És a láncos órát már tág pupillái előtt forgatta, ez a fölfoghatatlan tudomány, tán azt se tudta eddig, az idő létezik, jó időre lefoglalta a loncsos embert.

-Most éhesek vagyunk, utána még folytatjuk a munkát az autókon.

Gyula szemei rákerekedtek az oroszra. Honnan lásson el ő ennyi bélpoklost? Háború közepe van, föleszik a tartalékait, aztán mi lesz vele? Nyolcvan évét elhagyta, ő nem tud kolbászért szaladni a városba. És az sem biztos, hogy azoknak van. A háború örökké korgó gyomra mindent fölzabál, ami elé kerül, embert, állatot, lelket, istent.

Nem segít a szó, a győzködés. Tűrnie kell, hogy kamráját idegenek fosztogatják, gondosan elkészített befőttjeit feltörik, a félig kész érleléseket megeszik.

Tehetetlen megadással nézte a lakomát.

Már a fogpiszkálásnál voltak, amikor oroszul kezdtek tanácskozni. A továbbiakat vitatták meg azon a Gyula számára elviselhetetlen, Uralon túli nyelvükön.

-Hegesztőgép kell!

Csak végezzenek, menjenek már a pokolba! - járatta a gondolatait Gyula.

-A szomszédéknak van. (Bocsáss meg, Istenem)

Megint értekeztek aztán a hőzöngő kapta –talán büntetésből- a feladatot, hogy hozza el.

-Ki a tönkretett ajtómon, aztán jobbra. Észreveszed, mongol! - zsörtölődött az öreg, bár tudta, hogy falnak beszél.

Vörös téglákból emelt falnak, és nem tágított az érzés a fejéből: egy halott embernek.

Hiszen mindjárt tizenegy óra. Valamiért este kezdik, ilyenkor lesznek furcsák azok, szemeik gonoszan villódznak, mint a patás ördögnek.

Tegnap este már bútorokkal torlaszolta el az ajtaját. Döngették, rugdalták, akivé a Tordasiék lettek. Mikor nem ment, próbálkoztak szép szóval is:

-Engedjen be, keresztapám! Fázom, olyan hideg van idekinn!- de a szó vége már beteg hahotába váltott.

-Enged az ördög, kotródjatok el innét! Mi lelt titeket?

 De ez már csak a végső periódusa ennek a borzalomnak.

Ősz legvégén kezdődött. Nem oly régen. Visszavonuló németek voltak mindkettejüknél.

Az ő németjei meséltek neki. Aggodalmas levegőben ülték körül a sparheltet. És emezek tartottak a Tordasi-tanyán megszállt társaiktól.

Ilyent mondtak: valamit elhoztak Leninvárosból. Egy fiatal grúz lány átkát.

Egy rettenetes, istentelen este aknát kapott egy sarokház oldala. Az épületbe nyomuló, ott mesterlövészt sejtő németek egy halott asszonyra borulva találták a grúzos-képű lányt. Hörgött, szipogott, majd dühödt szemeit az SS-ekre kapva, jól érthető németséggel szórta feléjük kegyetlen átkait.

-Azt mondta, egymást fogjuk megölni. Mindenki meghal, akinek köze van az öregasszony halálához. Ezt kijelentette. Vagyis inkább megparancsolta. Hisztérikusan átkozott minket, az olaszokat, magyarokat, az egész világot, benne a Szovjetuniót is. - emlékezett az egyik német, ide-oda mozogva a székben.

Gyula feltolta fejbúbjára a sapkáját. Elhűlve tekintett körbe a halálfejeseken. Ezek megriadt nyulak, nem katonák!

És éppen neki ríjják el dedós bántalmaikat? Hiszen március óta többé-kevésbé ellenséges viszonyban vagyunk!

De azok csak beszéltek. A kályha lyukain át sárga lángok árnyéka táncolt a borús arcokon.

Nem sokkal később, egy csendesebb éjjelen gurgulázásra ébredtek. Egyikük torka vére a plafonig lövellt, kétségbeesve szorongatta a nyakán támadt hasadást, de másodpercek alatt kiadta a lelkét.

A fürdőhelyiségből pedig vidám fütyörészés hangja szivárgott ki, bementek és társuk, aki a rontás frontvonalában volt, dalolászva mosogatta a szuronyát egy bádogvödör vízben. Kérdőre vonták és a magán kívül levő ember rögtön rájuk rontott, hogy újraszennyezze megtisztogatott kését. Egy utolsó pillanatos lövéssel szakította ki az ördög karmai közül egy időben eszmélni tudó katona.

Leforrázva állták körül a két halottat. Nem leltek józan magyarázatot. A gyászoló leányra csak belül gondolt egyik-másik gyengébb fonalakból való idegzetű, mikor magukban voltak. Kimondani nem merték.

A front aztán vonult tovább keletre, fagyos buckákon, hóban és süppedő sárban haladt ez a roppant karaván, minden hadseregek legjobbika.

A lehetetlen körülmények között egyetlen vigaszság egy otthonról jött, meleg hangú levél, tudni: még ez is él, az is jól van, sőt, még a piros orrú postást sem vitte a mája. Vagy egy kis prémium, ami ezer alakban megjelenhet.

Mert katonáéknál mást jelent ajándékot kapni. Péterke szája sírásra görbülne, ha a karácsonyfa csilingelő díszgömbjei alatt dobogó szívecskéjével masnis dobozt bontogatna és ránézne belőle egy karnyi vastag szalonna zsíros kobakja. Ezek a meglett emberek, a harctér gyermekei viszont ugrándozva örülnek egy húsos-bőrös császárhús képében érkező dotációnak. Teli gyomor és teli üzemanyagtartály, a fokozhatatlan gyönyör ott, ahol az élet útja olyan esetleges, mint a rulettkeréken körbenyargaló fémgolyóbisé.

Szalonna meg benzinporció osztás a csatatereken. Igen közel van karácsony és ez méltó az ünnephez.

A szent vacsorától négyen fordultak le székeikről, elkékülve, habot hányva. Méreg.

Mire ez tudatosult, hatalmas kiabálás támadt a sátoron kívül. Valaki egy hordónyi benzinnel birkózott, néma fegyelemmel, precízen odafigyelve, hogy eleget juttasson az éghető folyadékból az orvosi sátrakra és a hálóhelyekre. Aztán hömpölygő lángtenger zöldje festette meg az orosz éjszakát, a sík vidék égő húsú katonák bizarr vergődésű bábszínházává változott.

 Most még itt ülnek Magyarországon, de minden nap húzódnak visszább és visszább némethon felé. De a szomszédnál szállt társaik nem indultak velük.

-Azok? Elindultak az este!- mondta az idősebb Tordasi, s nem tudni, hogy valóság-e, vagy csak rút délibáb, de szemében megcsillant a bűn fekete színe.

 És megtörtént. A szerszámért indult orosz nem jelentkezett. Majd egy órája már.

Pedig ő nem akart rosszat. Inkább azt remélte, hogy az erős barbár-lelkű ember megállítja ezt a terjedő hullámot. Általános esetben egy ütéssel is örök hallgatásra csitítaná mindkettőt.    

Utána mentek. Fújva, dühöngve. Biztos megtalálta a boros pincét és ott felejtette magát. A büntetésen gondolkodva hagyták magára az öreget.

Behajtotta a távozók mögött az ajtót és a riglit is behúzta.

Sokáig bízott benne, hogy az igazság: álom, tévedés, a meszes agyvelő öregkori tűzijátéka. Tudós ember, a racionalitás talaján áll, két rossz lábán, de szilárdan. Ez a talaj lett képlékeny a németek elmentével, s a valósághoz eddig hű hite négykézláb dagonyázott az ingoványban. A két Tordasi megváltozott, ejj, átváltoztak s az életére törnek. Hogy eddig nem sikerült: csoda. Ezt a saját szemével látja, két négydioptriás domború üvegen keresztül. Levette orráról szemüvegét és a kezében csodálta. Remek munka, a magyar üvegcsiszolás remeke. Ez biztos. Eddig ebben hitt. S most már hiszi, hogy élete a végéhez közelít. És nem egy véráramban száguldozó rögöcske, vagy bármi, természet által kipostázott nyavalya hozza a meghívót, mellyel haladéktalanul meg kell jelennie az Úr színe előtt.

A szekrényhez lépdelt és egy dísz-kötésű, apró kivitelű zsoltáros könyvet húzott elő belőle. Leült és hangosan olvasni kezdte.

Lásd megaláztatásomat, és ments meg engem,

mert törvényedet nem feledtem el!

Ítélkezz ügyemben, és válts meg,

a te igédért éltess engem!

A bűnösöktől távol van az üdvösség,

mert nem keresték igazságaidat.

Szavai közé ékelődött egy elsütött lövedék elnyúló, éles zaja.

Egy pillanatra megállt, de folytatta.  

Az egyházi énekek és a csont jajkiáltásának szomorú keveréke ülte meg e perceket.   

Egy kis háború dúlt odakint, az igazinak pár emberes makettje, de gonoszabb és elviselhetetlenebb, mint amikor tankok meg repülők csapnak össze. Ott a finnyás ember az erre a célra kieszelt közvetítőin keresztül, fémmel a fémen dolgozik, emitt hús, faggyú és szalagok kívánnak egymáson elégtételt venni, s a lelket is kiszakítani a mellkasból. A világvégéhez címzett zenekar tartotta előadását, fokozhatatlan intenzitású koncertjén egy őrült karmester vezényelte egymás ellen a feleket. Csak egy pillanat, amíg kikukkantott az ablakon. Egykor volt keresztfia egy marokra fogott kővel csapott le, s a nagy orosz összetört arccal a földre rogyott. Nincs nővér, aki megsegíthetné.

Majd a kinti hangok hirtelen megnyugodtak, elterpeszkedett a csend.

Az aggastyán lenyúlt maga mellé és kipöccintette egy húszliteres fémkanna kupakját.

Jó lenne élni. Csak pár év volna még úgyis, amit kimérhetnek számára az élet fukar patika-mérlegén. Összerendezhetné jegyzeteit, növénytermesztéssel kapcsolatos vizsgálódásait.

Felesége jutott eszébe. Évtizednél is több már, hogy elment. A kézfején támadt egy seb.

-Itt ni!- és az idős ember szórakozottan mutatta magán, két ujja közt a helyet, ahol megnyílt a koporsóhoz vezető heg.

Ártatlan bibi, a metszőolló műve biztos. De a seb virulni akart, terjeszkedni és szétszórta nemzetségét a test minden szervében. Fél év múlva elvitte. Nyughelye ott van leghátul a lugasnál. Illett volna már szép sírkövet csináltatnia neki, nem szerette a hanyagságot, s az otromba körülményeket. Mit hazudjon majd neki?

 Egy vörösen izzó szempár lesett be az ablakán. Balázs.

Aztán motozás ajtaján, motozás a rigli körül. Gyula feldöntötte a kannát, keresztfia az ajtót. Nem volt szóváltás, a szegény öreg úgy intézte, hogy mindketten elégjenek. Apró dulakodás a földön, és a ruhák már be is ittak annyi benzint, hogy az öngyújtó szikrája fáklyaként lobbantotta őket lángra.

 *

 Odaföntről a hold egészséges képe világít, fényében ezernyi játékos alakban hullanak a hópelyhek.      Egy jóllakott rágcsálócsalád magára zárja az ajtót, egy darab követ húznak járatuk elé. Mára elég volt a veszélyes külvilágból.

Igen, veszélyes nap volt, ezt illusztrálja itt mindegyik megboldogult. Szerteszét hevernek, kint-bent, megégve, agyonütve, összeszúrva. A kedves dadus, az ég, puha hóval takargatja szegényeket.

Se folytatója, se híradósa nem maradt ennek a babonás históriának. Nem az átok fordította meg a háború kerekeit, de halottakat hagyott maga után szép számmal.

És a nagy világégés mennyekig érő lángoszlopai között nem is fog érdekelni senkit, hogy miféle eset történt itt e két tanyán:

-Összekaptak, egymásnak mentek!- őrült világ volt, nem lógott ki a sorból ez a pár halott.