A kocsma ajtaja nehézkesen, nyikorogva tárult föl és belépett rajta a kék ember. Egy vitorlányi hideg szelet is hozott magával, meghígítva a szobában úszó sötét dohányfüstöt. Így már látta a benne révedező alakokat.

Brrr, bökték oda neki, siess befelé ember, még halálra fagyunk!

Én nem fázom. Egy katalán nem engedhet meg magának ilyen gyengeséget, válaszolta és hetykén megindult egy üres asztal felé.

Való igaz, kicsit hűvösebb ez az április, mint illendő lenne, de valahogy elviseljük ezt is. – mondta még, miközben kezeit dörzsölgetve lehuppant a kemény tölgyfapadra.

Rosszul volt, halántékát ujjaival masszírozta és valami büdöset érzett az ingjéből előtörni. Ahh, mi ez? Szarszag. Dios mío. Még ez is. Pipáját kezdte tömködni. Majd a dohány elnyomja a kínos bukékat. Való igaz, a tegnap este ugyancsak rondára sikeredett. Valami ünneplőkhöz csapódott. Ömlött az ital, hiszen újra nyert a Barcelona. Nem is igen emlékszik az egészre. Inkább nem is forszírozná. Hagyja, hogy végezze dolgát agy védelmi mechanizmusa. Amit elfelejtettünk, az nincs is. Jól ki van ez találva.

Beatriz, a pincérnő a pultján könyökölt. A vendég felé nézett.

–Bizony, bizony! – válaszolta a kék ember a fel sem tett kérdésre. A szokásosat. És minél előbb hozod, annál nagyobb az esélye, hogy megmaradok. Huhhúú, van ám macskajaj! – tette még hozzá vigyorogva.

A nő unottan tolta fel molett testét, keményen dolgozva kezeivel, hogy hatalmas melleit mozgásra bírja. Abszintot loccsantott egy kehelyszerű pohárba.

–Ez igen! – méltatta a mennyiséget a kék ember. Ezért szeretlek téged, Beatrizem!

–Én meg ezért utállak, téged, Láb! Mire az ember pihenne egyet, te mindig megjelensz.

Egy barettsapkát viselő alak felnevetett:

–Láb! – háromszor is elismételte és úgy rázta a nevetés, hogy a sapka félrebillent a fején.

Angel elébe sietett a megoldással.

–Kérlek szépen – kezdte a magyarázatot, s nagyokat pöfékelt, hogy életben tartsa a pipáját – munkámból adódóan rengeteget kell baktatnom. Nincs nálam nagyobb csavargó. Fogd csak meg az izmos combomat, kedvesem, – fordult Beatriz felé – vaskos, akár egy fotbalistáé. Csak meg ne kívánj, mert otthon vár az asszony, háhhá!

–Tapogasson téged az, aki megveszett! – mondta a nő és elétette a nagy pohár kék italt.

A férfi azonnal kiitta a felét. Elégedetten gargalizált a korty végével és azt is a többi után eresztette.

–Az én igazi nevem azonban Angel Fernández de Sotó, – folytatta büszkén az egész kocsmának, de inkább a világnak címezve – és csak addig fogom koptatni a lábaim a jelenlegi állásomban, amíg a művészet nem fogad kebelére. Akkor aztán nem lát többet ez az átkozott cég. Sőt, ti sem láttok többé. Párizsba megyek, nyitok egy kocsmát meg egy bordélyt és naphosszat a műtermemben hódolok a múzsáknak.

Állát kiemelte gallérjából és kék szemei előtt már látta is eljövendő jó sorsát.

Az abszint bekurblizta képzelőerejét. Azonnal változatos terveket szőtt, melyekben kiállításait tömegek látogatják.

Ez bizony egy géniusz vászna! És nézd azt a kis akvarellt! Páratlan,mondják majd.

–De most még itt vagyok nektek. Hogy van az asszony, Manolo? – szólt oda egy tagbaszakadt figurának, aki ezidáig még fel sem nézett az újságjából.

–Az még benn. – válaszolta, s ha már kizökkentették az olvasásból, ivott egy jókora nyeletet a söréből.

Benn. Ez meglepte Angelt. Börtönben? Kórházban? Nem emlékszik, hogy ilyesmiről beszéltek volna. Az az átkozott szesz. Jobb, ha nem forszírozom ezt a dolgot, gondolta, és inkább rendelt.

–Beatriz, vigyél egy sört Manolo barátunknak. Ráérsz, mikor majd nekem hozod a következő kört. Lásd, nem ugráltatlak én tégedet. Hopp, nem épp elfogyott ez a piszok? – szólt nevetve, s poharát fejjel lefelé ingatta. A majdot akkor ezennel változtatnám mostra.

Ő volt a legharsányabb a kocsmában. Pedig kilátásai feketébbek voltak, mint a gyászruha zsebének mélye. Ez az örökös pénzhiány felfalja a testet, béklyóba veri a szellemet. Neki egy újszerű megoldáson kéne gondolkodnia a vászon előtt, színek és formák eufóriájától megszédülten, nem pedig a főbérlő elől bujkálni. Az asszonyról jobb nem is beszélni. Csak rikácsol: pénzt, pénzt! Annyi türelme sincs, hogy kivárja a remekművet. Akkor lesz terített asztal, ezüst tálcák, buggyos ruha meg hegedűszó.

Beatriz egy korsó bak sört tett Manolo elé, aki biccentett egyet, de, hogy ez kinek szólt, azt nem tudni, mert az újságja irányába tette. Talán valami jó hírnek köszönt.

Angel is megkapta az új poharát. Zsebre dugta kezeit és szórakozottan nézett a szeszbe.

Te vagy az én jó barátom! Akármi van, te mindig megvigasztalsz. Neked azt se rovom fel, hogy kiforgatsz a pénzemből. – leivott egy ujjnyit az abszintból és egy-egy fényes vízcsepp domborodott ki két szeme sarkában.

Ma nem ment dolgozni. Hogy tehette volna, mikor reggel egy Tündér keltette. Senor, jól van? – kérdezte a Tündér. Ő kábultan nézett fel, hosszan gondolkodott, hogy mit keres ez az angyali leányka a lakásán. Ahh, megvan. Ő a Múzsa. A festő ihletének kiapadhatatlan forrása. Mennyi mindenen kellett keresztülmennie, hogy végre személyesen fogadhassa. Szebb, mint gondolta. Feléje nyújtotta kezét.

Uram, minden rendben? – a Tündér ijedten hőkölt hátra.

Mi ez? Túl célszerű beszéd, méltatlan a művészet pátoszához. A lakás egyszerre nyirkos utcává változott, a Tündér pedig járókelővé, aki inkább tovasiet munkája után, minthogy egy részeg alakkal bajlódjon, aki egyszerűen elaludt a járdán.

Angel csak egy töpörödő testet látott, amint rémülten ránt maga után egy lobogó hajzuhatagot.

De az érzést itt hagyta. Ezért köszönet illeti. Ezt kell ma megfestenie. A szépet, a nemest, ami fölötte áll a megfoghatónak. Ehhez gyűjti az erőt, és ez a magasztos feladat nem fér össze a fizikai munkával. Talán sose megy többé dolgozni. Még mit nem! Talpaljon, hordja a csomagokat, a nagy témát pedig szem elől tévessze ilyen banalitások miatt? Inkább meghal. A maga igazáért a halált is vállalja. Elszántan itta az abszintot, mintha Szókratész helyett emelné szájához a bürökpoharat.

–Még! – mondta.

Forgatja zsebeit, nincs bennük semmi. Még egyszer átnézi mindet.

–Kifogytam. A fene egye meg. – kérdőn nézett Beatriz felé.

Azért csak hozd, nemsokára jön Pablo és kisegít. Talán meg is fest. Fessen is, itt az alany. Itt a nagy művész! Én vagyok az. Vászonra való a szenvedésem.

Felállt és kétszer körbefordulva megmutatta magát. Alaposan berúgott. Az ivók lehajtott fejjel hallgatták.

–Neki, Pablo Picassonak bezzeg minden sikerül. Húz egy vonalat és jóformán lakást vesz az árából.

Visszaroskadt.

Mindegy, mondta. Csak jöjjön és adjon egy kis kölcsönt. Egy csekély kis pénzecskét, amíg beindul az üzlet.

A Tündérre gondolt, és kicsit elbóbiskolt.