Mottó:

A magányosság a szelídek otthona. Azoké, akik nem akarnak zsibongva a világ színe elé állni, és behódoltatni a valóságot saját eszményeik előtt. A magány birodalmának csilingelő tisztasága a legtökéletesebb orvosi rendelő, ahol a jámbor doktor, a fehér ruhás békesség ráhajtja fejét az emberre, és a szív egyenletes dobogásán kívül nem hallani semmit. (Én)

 Oh, Ronaldinho!

 Annak idején még sebes pulzussal ültem le meccsnapon a tv elé. Voltunk a szobában féltucatnyian, és vártuk spanyolhon - meg az egész világ - legnagyobb klasszikusát, a Barcelona madridi látogatását. A fehérek feltétlen híveként óriási önbizalommal foglaltam el a főhelyet a készülék előtt. Körbenéztem lesajnálón: csupa ellenség. Az okvetlenül vesztes fél csakhamar elbúsuló közönsége, szegények, gondoltam.

Aztán valami más történt. Fokról-fokra tört össze minden előzetes várakozásom. Nyakam gólról gólra egyre rövidült, fejem már a vállaim közt nyugodott, ahogy ültem kanapén. Majd bekövetkezett a végső összeomlás. A rivális egyik játékosa mindenki mellett elhúzott, akár egy kígyó kerülgette az embereket, végül a labdát a hálóba bombázta. A madridi hálóba. A mi hálónkba. Az én kapumba. Tőr a szívbe. Megszédültem, összezsugorodtam, perifériás látásommal vizsgáltam a környezetemet. Semmi gúny, provokáció. A fehérek egész publikuma is állva tapsol. Hiszen nincs min sápítozni, nem nüanszok döntöttek, hanem a szintkülönbség.

Nagyszerű volt.

 A nyomorúság első meghatározó összetevője a hangosak számára a kisebbségi élmény. A szerkesztőségi szobában (óó, nem az állványosoknál vagy a pékműhelyben, ott nincsenek marxisták) a reggeli dialektikus névsorolvasás kiábrándító pofonja:

-Itt vagy?

-Itt!

-Te is?

-Ja.

Csönd. Halk sóhaj.

Majd apró fénypászma a sötét, nacionalista fehérségbe borult égen:

-De délután bejön Gasparovics is, csak most nem ér rá.

 Szomorú. Ebből a helyzetből a magamutogatók egyetlen menekülő útja a szüntelen ordítozás. Mert a teória robotosai soha nem fogják elismerni és megtapsolni a másikat, mégha sokadszorra térdre kényszerültek sem. Magyarázat mindig van.

-Nem lehet, hogy nincs ránk szükség! Épp most, mikor a világ ilyen siralomvölgyként üzemel?

Vajon mit mond a dialektika? Csapjunk csak fel egy Lukácsot! Ez az, meg vagyunk mentve!

 Diabolikus grafomán diszlekszia

 A messiás-szerep gyógyíthatatlanjainak kézikönyvecskéje úgy ötvenmillió oldalra rúg, és állandóan bővül, lüktet, mint a veres szív. Néhány fő evangélista mellett (Trockij, Lenin, Lukács) bárki hozzáírhatja saját betűfolyamát. A tengernyi sületlenség színvonalán rontani minden bizonnyal már nem lehet. Nézzük ezt az ad-hoc kiválasztott idézetet:

„A burzsoáziánál is ellentétben, ellenmondásban áll egymással osztálytudat és osztályérdek. Ez az ellentmondás azonban nem kontradiktórius, hanem dialektikus. A két ellentét közti különbséget röviden így fogalmazhatnánk meg: míg a többi osztály esetében termelési folyamaton belüli helyzetük és az ebből következő érdekek megakadályozzák az osztálytudat kialakulását, a burzsoáziánál mindezek a mozzanatok elősegítik azt, erre azonban (lényegéből kifolyólag már kezdettől fogva) az a tragikus sors vár, hogy kibontakozása tetőpontján megoldhatatlan ellentmondásba keveredjék önmagával, és ennek következtében önmagát szüntesse meg.”

Amici, diem perdidi! – kiálthatnék, de szerencsére nem egy napot, csak huszonöt másodpercet vesztegettem erre a sületlenségre, amíg ráböktem a nagy tanító egy tetszőleges sorára.

Ha helyet foglalnánk az ebédlőasztalnál és megpróbálnánk gyomrunkba villázni egy közepesen készült, szuvidált polisztirol habot, fáradt olajban pácolt cipőfűző ágyon tálalva, valószínűleg nem sikerülne. A szánknál tovább nem jutnánk. A marxista diabolika betűvetőinek ehhez hasonló műanyag termékeit sem lehet a koponya csontgömbjén belülre ereszteni.                                                                                   A szervezet minden idegen anyagra hevesen reagál. Hol perisztaltikus öklendezéssel, hol egy szellemi vaskapu leeresztésével tiltakozik.

Elképedve állok ezek előtt az igénytelenül összehordott, minden nívót nélkülöző, szintetikus bűzt árasztó csacsiságok előtt. Az idézet szerzője lehetett volna egy szűk körben (a Wall Streeten) megbecsült tőzsdeügynök, de ő ezt a pályát is képes volt alulmúlni azzal, hogy az eszme dolgozatírójává vált.

A másik meglepetés, hogy ezek miatt, az élettel semmiféle kapcsolatba nem álló, silány szövegek miatt szobrokat emeltek csúf alakjának. Bár megszoktuk, hogy a Tőke Biblia-magyarázóinak évtizedekig magas állás és kreált elismerés jutott és jut.

(Meggyőződésem szerint, amúgy ha a fentebb citált betűbestia épp az ellenkező üzenetűre lenne átmásítva, majd még pár ismeretlen és jelentés nélküli szóval megtűzdelve, úgy is áhítatot váltana ki a honi dialektikus sznobságból – mintegy bizonyítva önnön értelmetlenségét.)

 Mert az élet egész másként működik és lélegzik, minthogy ilyen svindlerek algoritmusát figyelembe vegye. Hasonlíthatatlanul különb emberek - úgymint Móricz, Illyés, Szabó Zoltán – riportjainak egyetlen írásjelében is több tudás, emberi érzékenység és megértés van, mint a marxisták bőrbe kötött esztelenségeiben.

 Hát jöjjenek a nők!

 „Engem minden asszony szeret – régi história ez -, kivéve a szerencsétlen „emancipáltakat”, akiknek nincs érzékük a gyerekekhez.„

„ A nő emancipációja nem egyéb, mint a félresikerült, tehát gyümölcstelen nő ösztönös gyűlölete egészséges társnőjével szemben – harca a férfival eszköz, kifogás, taktika csupán.”

Képzeljük el a vízvezeték régi csövét, ami szállítja az egészséges vizet az emberek felé, de amit gondatlanságból, nyegleségből hagynak pusztulni. A korrózió apró rést ütött rajta, ezen szivárog el végzetesen az élet. Hadd jelentsem ki, hogy a léket a kékek okozták. A lyukat betömhetjük, de amott majd a zöldek dugják ki fejüket. Hegesztőgép újra elő, és a probléma megoldódott. De csak addig, amíg a hupililák is megfúrják, s ők is felszínre jönnek.

Ez a gyatra hasonlat nem akar többet szimbolizálni, minthogy az egész mindenséget (vezetéket) folyton vigyázni és ápolni kell, mert a citromfakéreg-színűek is megtalálják a módját, hogy a föld fölött mutogassák magukat. A rozsda ugyanaz, az álarc változik.

Újabban megint a feministák kosztümjében üti fel a fejét a dialektika. Ha nem megy vörösben, majd megy a jogvédelem hamis talárjában.

 Fenti idézeteken kívül Nietzsche még azt is hozzáteszi, hogy a nemek közti elkerülhetetlen konfliktusokban a nőé a győztes szerep. És, ha a nő egyenjogúságért kiált, a végeredmény nem lesz más, minthogy saját magát degradálja a férfi szintjére.

A dialektikusok mindenesetre rátaláltak századik színükre, az új játékszerükre, a nőkre, hogy rajtuk keresztül vezessék ki az emberiséget a sötétségből.