Banális eset. Szinte kínos feleleveníteni.

Munkahelyem ebédlőjében történt. Az idegen, a lusta krumpli meg én vagyunk a szín szereplői.

A lusta krumpli finom étel (bár ezelőtt sose hallottam), szalonnával, kolbásszal, hagymával, én én vagyok, az idegen pedig egy alacsony, decensen borotvált filozóf. Nem ismerem, de mindig összefutunk a sorban, ami a vályúnál végződik és gyakran rettentő hosszú. Ilyenkor kihallgatom, amint a kollégáival beszél. Szakmáját tekintve gondolom vegyész, esetleg gyógyszerész, de tűpontos látleletet alkot a világ minden kérdéséről. Fölényesen beszél a jó és a rossz papucs közti különbségekről (a pántra, a pántra figyelj!), a katalán függetlenségről és a fodrászati technikákról. Tyúkmellét kidülleszti és lassan, hangját elmélyítve magyarázza a diesel-motor fúvókáinak működését. Csak én lehetek ilyen rosszindulattal vélt csalása iránt, mert társai figyelik, hallgatják.

A sor lassan halad, így közben megismerhetem a pasztell-színek komplementereit, a költöző madarak vándorútjait és ebből kifolyólag Patagónia földrajzát.

Végre elérkezik az idő és kérem a jó szakácstól a lusta krumplimat. Rögtön kettőt szed – biztos más is ezt ebédelne még– és kiteszi őket a pultra. Így egy füst alatt kiszolgál két embert.

Különbség van a két tányér között - konstatálom. Az egyik határozottan gazdagabb. A kanál, ami ezt merte, több kolbászba botlott. Nem jelentős, de ennek ott nyújtózik három szép kolbászkarika a tetején és a zsírját mutogatja. Ezt választom! Emberem, az egyetemes bölcselő is észlelte az eltérést, és szinte fellök, hónom alól kipattanva ugrik a szebbik tányér felé. Úgy, hogy mögöttem állt sorban. Alanyi jogomat csorbítaná szemtelen kirohanásával. Ez annyira feldühít, hogy nem hagyom. Egyszerre ér a kezünk a tányér pereméhez…és ekkor visszavonulót fúj. Talán belátta ordenáré viselkedését.

De már késő, még este is visszafurakodott gondolataimba ez az eljárás.

El kell képzelnem ezt a nagy gondolkodót katonaruhában, háborús fronton élet-halál harc eszeveszett vívása közben. Mennyi bajtársiasságot várhatna el a haza attól, aki elvenné egy idegen ebédjét – mert az jobban tetszik neki. Ha pénztelen ődöngene és furkósbottal agyonütne, hogy hozzájusson a kosztomhoz: még tudomásul venném. Ez a sunyi manőver azonban jellembeli satnyulásának dokumentuma.

Esküszöm: golyózáporban nem elém, hanem mögém ugrana.