Percekig tartott, amíg a kabátok és rongyok alól kiverekedte magát. Végre kiült az ágy szélére.

 Lehelete fásultan füstölög az arca előtt. Lábfejeit vászonba bugyolálta, az így képződött két ruhagolyó és a belőle kihajtott nadrágszárak úgy néznek ki, mint az ültetésre váró fenyőfák. E szomorú bocskorokban eltotyog a tűzhelyig. Jéghideg. Rajta lábas, az is. Ami benne van, annak centis jég van a tetején. Valamivel be kell ütni.

A deszkafal résein benéz a téli erdő. Hó mindenütt. Sárga szemeivel nézi a havat. Cserzett bőre fényes-szürkén feszül apró koponyájára. Úgy fest, mint egy néne, aki utolsó napjait éli. Minden halni készülő ember beteg öregasszonnyá zsugorodik. A halál beöltözteti a vendégeit.

 A gyomra mintha ki akarna nézni az oldalán. Ennie kell valamit. Talán tényleg csak a teteje fagyott. Valahol látott egy kalapácsot. Merev lábain tanácstalanul biceg ide-oda. A flakont megtalálja. Elejti, ezzel össze is törik benn a jéghártya. Térde nem hajlik, idő, mire újra felveszi. Hosszan iszik, mégis alig egy decit nyel le a borból.

Ha Isten rigorózusan sokat adna a higiéniára, akkor vízzel vagy tűzzel pusztítana el itt mindent.

A viskóban bokáig ér a szemét. Ha megmozdít valamit, úgy folynak szét az egerek, mint a földre ejtett higany. Bámulatos ügyességgel suhannak a lomok között, s máris egy védett helyről nézik a zaklatót. Fel kéne zabálni, mondja az egyik. Este kirágom a belét.

 Nem tudja, hogy rákos. Azt csak a daganat tudja, ami a tüdején pöffeszkedik a dohányfüstben. Ő maga csak azt érzi, hogy egyre nehezebb lejutni a postára, meg a kimérésbe. A hazaúton a flakonokkal már méterenként meg kell állnia. Sípolva szalad ki-be a levegő, ahogy tüdeje kapkod utána. Fogyott is megint. A szíj már nem jó, új lyukat kéne rá fúrni. Zsinórral rögzíti a nadrágját.

Alig hinné bárki, hogy őt is kirabolhatják. Egy hónapja arra ébredt az ágyában, hogy valaki nagyot esik egy szemétkupacon. Nem törődött vele, gyenge volt hozzá, hogy tisztázza a dolgot. Másnap nem találta a bort, és mintha lett volna még egy takarója is.  De addigra már nem is emlékezett az esti vendégre.

 A havat is elfelejtette. Megnézi újra. Mocskos Istenit. Ekkora hóban nem tud lemenni, pedig alig van már bor. Fáj az egyik keze is, azt tapogatja. Olykor úgy hasogat egészen a lapockájáig, hogy aludni sem bír. Ízület, gondolja, hiszen évtizedeken át betonozott a hidegben. Tétován rázogatja a kezét, mintha az idegek tumoros irritációját le lehetne rázni.

Visszaül az ágyára, ami nem más, mint rongyok tömkelege, amik alatt a szétesett kanapé már nem is hasonlít önmagára. Nyirkos és penészes minden. Próbálja lecsavarni a kupakot, de bal kezébe villámlik a fájdalom. Jajjgat, amíg ki nem áll belőle. Végül lábai közé fogja a flakont és az ép kezével sikerül kinyitni.

Kinn ropog a hó, jön valaki. A beszélgetésbe néhol nevetés vegyül, ketten vannak. Feláll az ágyról, és az ajtóhoz csoszog, aztán alig hallhatóan utánuk szól. Hoznának-e ezt-azt a boltból? Kinevetik és elszaladnak. Gyerekek. Ahogy beteszi maga után a raklapból készült ajtót, kiszakad a zsanérból és hanyattesik, mint egy orrba vágott bokszoló. Egyedül nem tudja visszaállítani, próbálja, de alig enged a fatákolmány. Letör belőle egy darabot, amit el fog tüzelni. Még egy jókora lécet sikerül kiszakítani. A kilincs is könnyen leválik. Alumínium. Talán, ha van tíz deka. Esetleg visszavihetné leadni.

Megvan a kalapács. Minek is kellett? Hosszan mered a kalapács vasfejére. Egyet rácsap az ajtóra. Gyűlik szépen a tüzelő. De most már olyan szellős a kunyhó, hogy a mindenséget kéne befűteni.

Letérdel a tűzhely elé, komótosan tépdesi bele a papírt. Valami régi történetet nyöszörög maga elé. Igazságtalanság érte a válásnál. Anyósa szedte el mindenét. De a zene az jó volt a presszóban, ahová munka után mindig betért. Ez a hülye Pisti eltörte a billiárd dákót. Bozontos szakálla elnyeli a nevetését.

Agyában homogén elegyet alkot a múlt. Nincsenek már külön szálak, csak hatvanévnyi gombolyag, amit beborít az elbutulás oxidrétege.

Egy fél Dosztojevszkij-kötetet befalt a sparhelt. Utána az ajtó léceiből dobál Raszkolnyikovra. Nincs bocsánat, a bűnös orosz fiatal kétszáz évvel vétke után is máglyán ég meg.

Amíg bemelegszik, mégiscsak lemegy a boltba. Magára vesz még egy kabátot, a virágcserépből kiveszi az utolsó pénzét és bizonytalan léptekkel átverekszi magát kidőlt ajtaján.

 Apja megyei titkár volt, aki a szovjethatalom iránti lojalitásból adta egy szem fiának az Iván nevet. Arany idők voltak. Az elvhűség nem okozott különösebb skrupulusokat számára, hogy életszínvonalát némileg a dolgozó nép fölé emelje. Disznók - sokszor három, négy is - az ólban, telek a hegyen, valuta az ágyneműtartóban. Ez utóbbi gyűjtemény olyan szép nagyra duzzadt, hogy a nála magasabb rangú kádereknek is megtetszett, amíg aztán el nem vitték azt is, meg őt magát is. A börtönben pedig elég egy meghűlés, és a szegény ártatlan ember felravatalozva fekszik, pont annyi vagyonnal a zsebében, ahogy a világra jött.

Anyja hisztérikus idegbeteg volt, mellé szeszélyes alkoholista, így az ernyedtebb jellemű Ivánnak ezzel el is készült a sorsa, aminek vége itt van a raklapokból álló sufniban.

 Kutyák csaholnak lompos kinézetére, de a vadember nem is hallja, csak gondolattalanul cammog el a kerítések mellett. A boltos káromkodik, mikor az ablakból meglátja. Előre edzi gyomrát a kiszolgáláshoz. Érzékeny a szagokra, egyszer már hányás lett a vége a találkozásnak. Utána napokig nem bírt ételre nézni. Ki kéne ciánoztatni az üzletet! - panaszkodott a tulajdonosnak.

Végig hegyesen néz Ivánra, lélegzetét próbálja visszatartani. A pénzt nem a kezéből veszi el, hanem fejével mutatja a kis műanyag tartót, szórja abba. Ahogy távozik, az apró üzlet minden ablaka kitárul mögötte.

A visszaút az igazán nehéz, az emelkedőn.

Egy fóliát rugdal a meg-megélénkülő szél. Éppen a lábába gabalyodva áll meg. Szép nagy nylon. Összehajtja és a szatyrába teszi. A fogásra iszik egy kortyot. Cigarettát kotor elő a zsebéből. Koszos ujjai közt puhára hengergeti, mielőtt meggyújtja.

Percekig áll a kutyaugatásban, mint a nincstelenség szobra, amit az élet kijáratánál helyeztek el mindenki okulására.

Néhány szívás után hosszú körmével kikaparja a parazsat és a fél cigarettát zsebébe teszi. Indulni kell tovább. Tüdeje bugyogásának ritmusára emeli lábait. Úgy billeg előre, mint egy beteg, büdös kísértet, amit rossz ruhákkal csúfoltak ki. Valaki elhűlve lesi egy ablakból.

Azért még megy.

Itt mozdítja testét, de a túloldal várja.

Nem érzi az erősödő füstszagot, ahogy közeledik hajlékához. Nem látja az éjfekete koromfelhőt sem, ami afrikai táncosnőként imbolyog és vonaglik az ég felé.

 *

Hosszasan nézi az alumíniumkilincset, legértékesebb tulajdonát. Talál egy botot, kikotorja a hóra. Tovább piszkálgat a parázsban. Előkerül a lábas is. Meg kellett volna enni a levest, kiforrt az egész a tűzben.

Körbenéz. Alkalmas fákat keres, amik közé kifeszítheti a fóliát. Az lesz az új ház teteje. Megint jön a  hó.